(részletek egy készülő könyvből)

 

Az 1824 júniusában a beckói uradalmi házban született Cézár (teljes nevén Cézár Sándor) édesapja Mednyánszky József volt, édesanyja az elzászi Colmar-ból származó Richer de Vhir Eleonóra.

Két bátyja közül az idősebbik a Lipótvár védelmében fontos szerepet játszó, majd elítélt és Haynau által kivégzett László. Fiatalabb bátyja az az Eduárd, aki szintén részt vesz a 48-as szabadságharcban, majd annak bukása után komáromi menlevéllel menekül meg a börtön elől, s a későbbi neves művész, hazánk egyik legnevesebb festőjének, Mednyánszky Lászlónak atyja lesz.

Apjuk, Mednyánszky József úgy tartotta: a nemesi család akkor marad fenn, ha egy fiú az egyházé, egy a hadseregé, egy a köz szolgája lesz.

Ismerős lehet ez az álláspont: Jókai Mór legismertebb és legnevezetesebb művében, a Kőszívű ember fiai című regényében olvashatjuk ezt a mondatod, majdnem ugyanezekkel a kifejezésekkel. Nem lehet véletlen: Jókai jól ismerte a Mednyánszyakat, a festő László, és annak húga Margit jó barátai voltak, sok időt töltöttek együtt Jókai nevelt lányánál és férjénél, Justh Zsigmondnál. Nagy a valószínűsége, hogy Jókai ott hallotta e mondatot, s emelte be fő művébe évekkel később.

László tehát katonatiszt lett, Eduárd katonai pálya után hivatalnok, a legfiatalabb testvér Cézár pedig papi szolgálatot választ.

 

Mednyánszky Cézár alsóbb osztályait Beczkón, Győrben és Nagyszombaton végezte. Még szinte gyermekként kerül az esztergomi papneveldébe, ahol visszahúzódó, magának való személyiségnek ismerték meg. Mivel főnemesi családból származott, engedélyezték számára, hogy saját szobája legyen, s ez még jobban zárkózottá tette. Szabadságot csak akkor érzett, mikor a szünetekre hazautazhatott, s az otthoni ismerősökkel, rokonokkal játszhatott. Szülei örültek zárkózottságának, s Cézárral együtt igaz hittel hitték, hogy a papi pálya a legalkalmasabb az ifjúnak. Ő maga is csak jóval később, harminc évén túl jött rá, hogy már ekkor sem volt teljes a szándéka, hogy az oltárnál élje le életét.

Pappá szentelése előtt egy betegség miatt ott kellett hagynia a neveldét, hazautazott Beczkóra.

Ekkor találkozott először unokahúgával, Mednyánszky Alajos lányával Hedviggel, akibe azonnal beleszeretett. Együtt töltötték a napokat, a lány kedvessége, szépsége megigézte.

Cézár, aki ez idáig nem ismerte ezt az érzést, teljesen összezavarodott. Szerelmes volt, s szerette volna összekötni életét a lánnyal, aki viszontszerette őt - de a fiú papi nevelése, közelgő felszentelése ezt lehetetlenné tette. Mérhetetlen szomorúságba merült, de kitartott szülei és a saját korábbi elhatározása mellett.

Visszatérve Esztergomba érsekéhez fordult lelki tanácsért, aki szerette a fiút, de annak lelkiismeretére bízta a döntést. Ő a papi hivatást választotta. Felszentelése ceremóniáján szinte magáról se tudva tette a dolgát, s közben a szeretett lányra gondolt.

Pappá szentelése 1847 júniusában történt.

 

Röviddel ezután összeül az utolsó rendi országgyűlés. Cézár, mint a főrendi ház tagja, beleveti magát a politikába. Az események őt is magukkal sodorják, most a lelki problémákon felül emelkedik a hazáért való tenni akarás szándéka. A forradalom kitörését követően nem sokkal fivérei már katonaként szolgálnak, mikor Cézár a feldunai hadseregnél (Görgey Artúrnál) jelentkezik, felajánlva magát hadilelkészi beosztásba. Görgey örömmel fogadja, helyesli Cézár gondolatait arról, hogy egy harcoló seregnek mennyire szüksége van lelki támaszra, azaz papok jelenlétére.

A fiatal Görgey körül gyülekező tisztek, a hadsereg vezetése - ahogy Cézár visszaemlékezéseiben írja - csupa "tűz és láng" volt. Volt, mikor éppen tánc, vagy bál közben jött a parancs, ami a harctérre vezérelte őket, de az ifjak ezt se bánták.

Mednyánszky Cézár a feldunai hadsereg minden fontosabb ütközetében részt vett. Nem csak egy volt a szabadságharcos seregben szolgálatot tevő papok között, nem csak lelki támogatást nyújtott a katonáknak, de több alkalommal vezette is őket a harcban.

A végül vereséggel végződött február 26-27-i kápolnai csatában is vörös papi talárban és kereszttel a kezében vezényelte a parancsnok nélkül maradt olasz katonákat. Ekkor történt a többek által is feljegyzett eset, amikor is a rátámadó császári katonát a kezében tartott nehéz ezüstkereszttel sújtotta fejbe, s menekült meg a fogva ejtéstől.

A Tarna patak kőhídjánál is ő vezényelte a csapatokat, s igyekezett a vereségből minél több katonáját kimenteni. A kápolnai csata emlékének megörökítéséről e fejezet végén még szó lesz...

 

Az egész tavaszi hadjáratot végigküzdötte, s Görgey feltétlen hívének bizonyult. Hős magatartása és szellemisége ismeretében az akkor már hadügyminiszter Görgey 1849 júniusában kinevezi a minisztérium lelkészeti főosztálya vezetőjének az alig 25 éves fiatalembert. Alá tartozott a hadsereg minden felekezetű tábori lelkésze, tehát a római katolikusok ugyanúgy, mint a protestáns vagy izraelita vallásúak. Beosztottja szívesen követték utasításait, előírásait, a harctéren edzett elöljárójuk nagy megbecsülésnek örvendett.

 

A budavári Sándor-palotában éjt nappallá téve dolgoznak az ország megvédésén, s bár nehezen bírja a hivatalnoki, bezárt munkát, minden tőle telhetőt megtesz a sikerükért. Itt jut tudomására bátyja, László kivégzése.

Augusztusban Görgey mellett van a világosi fegyverletételnél. Heteken át menekül, bujdosik, majd családja által szerzett francia útlevéllel és egy osztrák tábornok segítségével - ki korábban ismerte s szerette édesanyját - Bécsbe majd Berlinbe utazik.

Haját feketére festette, hogy ne ismerjék fel, és Berlinből több napos utazás után francia földre, édesanyja családjához érkezett Colmar-ba.

Édesanyja régi francia nemesi családja elvárta, hogy visszaöltözzön papi reverendába és teljesítse szolgálatát.

 

Itt 1850 novemberéig maradt, amikor Párizsba utazott. A nagyváros - főleg az álmos francia vidék után - pezsdítően hatott rá, s különösen kedvére volt a szabad párizsi politikai légkör. Ekkora ott már számos magyar emigráns összegyűlt, Mednyánszky többek között Szemerével, Horváth Mihállyal, teleki Lászlóval töltötte a napokat, s a társaságukban többször megfordult a komáromi védők között menlevelet szerző távoli rokon, Mednyánszky Sándor is. Cézár ekkor a rue Matignon 14. sz. alatt lakott.

Itt ismerkedik meg Charles Kestner családjával és Matild nevű lányával. Sokszor megfordul náluk, a lány anyja szívesen látja a művelt, intelligens férfiút. Cézár egyre többet van együtt Matilddal, akinek sokat mesél a szabadságharc történéseiről.

A lány nem marad hatástalan a fiatal szívre. Cézár ismét szerelmes lesz, minden gondolata Matild körül forog. Hedvig iránti szerelme már a múlté, az alig 27 éves fiatalember már sokat megért felnőtté vált. Mednyánszky Hedvig 1850-ben (más adatok szerint 1853-ban) Lederer Móric báró felesége lesz. Hosszú életet élt, 1903-ban az ausztriai Graz-ban hunyt el.

Párizsban közben ismét utcai harcik lángolnak fel a Louis Bonaparte-féle államcsíny nyomán. Kestenerék háza a köztársaságpártiak központja. Cézár aggódik új szerelméért. A rend helyreállítása után a család Svájcba távozik.

De eddigre Cézár más nagyon komolyan veszi szándékait. Ki akar lépni az egyházi szolgálatból, s feleségül kívánja venni Matildot. Erről szüleit is tájékoztatja, anyja azonban határozottan elzárkózik attól, hogy áldását adja úgy a papi pálya felhagyására, mint arra, hogy Cézár egy eretnek (azaz protestáns) hitre térjen át esküvője érdekében.

Cézárt ez mérhetetlenül lesújtja. Többször is kísérletet tesz anyja meggyőzésére, ebben segíti őt Kestnerné is.

 

Noha papként akár bujdokolása helyszínén, akár hazájában megélhetett volna, mostanra világossá vált számára, hogy nem ezen az úton kell keresnie jövőjét, megélhetését. Két szabadgondolkodású francia egyházfi (Gioberti abbé és a matematikus pap, Lamennais) tanácsát kéri, s ők látva lelki tusáját, egyaránt azt javasolják, tegye meg a lépést, vesse le a papi reverendát. Cézár lelkében megnyugodva cselekszi ezt 1851 májusában. Kestnerék házában olyan francia gondolkodókkal érintkezik, mint Victor Hugo, Jules Favre, Rene de Flotte.

 

1852. május 6-án huszonöt társával együtt névlegesen végrehajtják rajta a kiszabott halálos ítéletet. Ahol ma a Batthyány mécses áll, az egykori Újépület udvarán felállítják a bitófákat és az elítéltek nevét felszögezve azokra kihirdetik a halálos ítéleteket. Mednyánszky Cézárt a szabadságharc olyan neves személyeivel együtt végzik ki képletesen, mint Pulszky Ferenc, gróf Teleki Sándor, Rónay Jácint kormánybiztos.

A papi reverenda feladásával már lehetővé vált valamilyen megélhetés után néznie. Noha családjától rendszeresen kap kisebb összegeket, nem akar terhükre lenni, s mint a bujdosók közül oly sokan, ő is úgy vélte tenni kell valamit anyagi helyzete jobbítása érdekében. S ebben közrejátszott szerelme is, hiszen rá gondolva mindenképpen szükségessé válik anyagi helyzete rendezése.

Miközben egyfolytában Matild jár fejében, társaival - bár a magyar nemességtől a kereskedő szellem távol áll - úgy dönt, hogy egy nagyobb szállítmány áruval Ausztráliába utazik, hogy annak eladásával az aranyásók között megfelelő jövedelemhez jusson.

Kestnerné s lánya igyekszik lebeszélni erről, sőt a fiatalember édesanyját is értesítik szándékáról. Találkozik is anya és fia Brüsszelben. Hiába kéri anyját, hogy áttérhessen protestáns hitre és nőül vehesse a szeretett lányt - az hajthatatlan maradt, még gondolkodni akar.

Cézár ezt nem várta meg: 1853 januárjában útra kel. Dél-Amerika majd Fokváros érintésével Ausztráliába érkeznek társaival. Itt szembesülnek azzal, hogy az árujuk a hosszú úton a hajófenéken  tönkrement. A világ másik végén állnak pénz és áru nélkül, a csapás szint elviselhetetlen.

 

Cézár úgy dönt, beáll aranyásónak. Szerencséjére - s talán életét is ennek köszönheti - összetalálkozik más magyar emigránsokkal, köztük Prihoda János ezredessel, akivel még Görgey kíséretében ismerkedett meg. Az idős katona nyúl Cézár hóna alá. Összefognak más ott élő magyar menekülttel, s szerencséjükre legalább annyi keresetük lesz az aranyásásból, ami a hazavezető útra elegendő.

A hajó indulását egy Melbourne-i külvárosi házban várják. Egyik este Cézár óvatlanul egyedül megy be a városba. Visszafelé egy rabló megtámadja, s noha ő elfut, annak pisztolygolyója bal karját szétroncsolja.

Hetekig fekszik élet és halál között, a magyar ezredes ápolja. Sajnos a szabadságharc hősének karja, melyben kardját forgatta, a keresztet tartotta, menthetetlen: amputálni kell.

Teljes elcsüggedés vesz erőt rajta. Szerencsétlen sorsát hallva egy svájci bankár felajánl számára annyi segítséget, hogy az Európába való visszatérés költségeit biztosítja számára.

Közben folyamatosan levelez a Kestner családdal, az anya biztosítja, hogy Matild vár rá.

A csendes-óceáni szigetek majd Panama érintésével Amerikába, s utána Európába érkezik Az amerikai államok nem nyerik el tetszését, alig várja már, hogy európai földrészre léphessen. New Yorkból Liverpoolba hajózik, Londonban meglátogatja Mednyánszky Sándort, s néhány más jó barátját.

Négy hónap után érkezik meg végre Párizsba, ahol találkozik a Matilddal. Anyja beleegyezik házasságába, de ezenközben világossá válik Cézár számára, hogy a szeretett lány elhidegült már tőle. S a balsorsú, fél karral élő fiatalember - bár még reménykedik - ráébred, hogy ami éveken át a távolban éltette, már csak hiú ábránd.

1855 nyarán egy levélben elengedi Matildot, s csak arra kéri őt és szüleit, hogy felejtsék el őt, békében élhesse hátralevő életét. A lány anyja, Kestnerné ennek ellenére még mindig anyai gondoskodással van iránta. A beteg, legyengült szervezet a párizsi klímát nem bírja, ezért ő is és barátai is azt javasolják Cézárnak, utazzon délre, a Riviérára, ahol megerősödhet.

Ő így is tesz. Anyagiakkal most már el van látva, de szelleme, kedve és teste is továbbra is nehéz órákat él át. A Riviérán Hyeres városában telepszik le, egészsége kezd rendbe jönni. Kedve is feléled, ebben segíti, hogy több magyar is ott húzza meg magát. Montpellierben van például Klapka György, a komáromi hős.

Cézár még egyszer-kétszer visszatér Párizsba, de a kötelék Kestnerékkel már elszakadt. Még egyszer, 1856 telén találkozik a lánnyal, de már nem éled fel újra a láng. A fiatal, alig 32 éves férfi nem sokkal ezután a Riviérán találja meg újabb, de az eddigieknél is reménytelenebb szerelmét.

Egy - naplójában meg nem nevezett, csak hercegnének jelzett - férjezett asszonyba szeret bele, aki hosszú-hosszú hónapokon át játszik vele. Nem tudja, nem tudhatja, hogy a fiatal nemes mennyire érzékeny, sérülékeny. Cézár kétségek között gyötrődik, hol elárasztják belsőjét érzelmei, hol a féltékenység gyullad fel benne. A nő minden kis tettét képes úgy lefordítani magában, hogy az szereti őt... de a másik pillanatban ugyanezek miatt kétségek gyötrik, tombol benne a fájdalom. Bensőjében hatalmas viharok dúlnak, ami nem csoda. Minden nap látja az asszonyt, gyönyörködik benne, ugyanakkor tudja, hogy állapota, testi hibája miatt nem számíthat semmi jóra. Ennek ellenére a léha nő néha egyik pillanatban biztatja, másik pillanatban ellöki magától, majd kis idő múlva Cézár szeme láttára másik férfival kezdi ugyanezt a játékot.

S ezt Cézár nem bírja elviselni. Szerelme nem marad titok a városkában, úgy érzi, a nő és vetélytársa mulat rajta.

1857. április 19-ről 20-ra virradó éjszakára végső elhatározásra jut: nem tudja tovább elviselni a földi létet. A szobatársa által ott hagyott méreghez nyúl, naplójában az utolsó mondatok:

"Időm lejárt. Isten veled, te élet a földön... Nem vagyok többé bujdosó"

 

Mednyánszky Cézár ismeretlen sírban nyuszik a távoli francia földön, valahol egy Hyeres környéki temetőben.

 

Mednyánszky Cézár emlékezete

 

A család tagjai közül egy papként nevelt férfi élte legregényesebb életét.  Talán csak a festő Mednyánszky László élete és sorsa hasonlítható hozzá, de ez utóbbi életének annyi rejtélye van még ma is, hogy idő kell ezek teljes feltáráshoz.

1858-ban Londonban egy névtelen szerző tollából megjelent egy kis könyv "The Confessions of a Catholic Priest" címmel néhány tucatnyi példányszámban. Noha a memoárban a szereplők, a helyszínek nem valódi nevükön szerepeltek, az akkor brit földön élő magyar emigránsok azonnal felismerték a szerző kilétét: az előző évben tragikusan elhunyt Mednyánszky Cézárt.

A száműzött báró halála előtt néhány hónappal - valószínűleg magyar vagy francia nyelven vetette papírra emlékiratait. Szándéka az volt, hogy társainak és a magyar nemzetnek emléke maradjon róla s a szabadságért küzdőkről.

A könyv alig néhány példányban maradt fenn. Az 1920-as években Óvári-Avary Károly történész-tanár bukkant egy példányára a 48-as katona, Szumrák Ernő  hagyatékában. Egy másik példányt szintén ő fedezett fel a British Museum könyvtárában, s mivel ekkor már világos volt előtte a szerző kiléte, ő adta meg a szükséges információkat erről az intézménynek. A Szumrák-hagyatékban talált könyvben olvasható, kézzel írott megjegyzések azt bizonyították számára, hogy a könyv valóban annak a személynek a műve, aki a tulajdonossal együtt vett részt az emigrációban... azaz Mednyánszky Cézáré.

Óváry-Avary a könyvet angolból lefordította, a XIX. század eseményeinek jó ismerőjeként jegyzetekkel, kiegészítésekkel látta el, s 1929-ben Budapesten megjelentette. Óvári úgy vélekedett, hogy az angol kiadás minden bizonnyal az 1850-es években szintén Angliában élő Mednyánszky Sándor és angol neje, Bierbeck Mária közreműködésével jöhetett létre, valószínűleg ők fordították le angol nyelvre.

A könyv nem csak Mednyánszky Cézárról szól. Ritkán olvasható részletességgel ismerteti a szabadságharc és az utána következő időszak száműzetésének eseményeit, sok olyan apró részletet közöl, melyekről csak ezen az úton szerzett ismereteket az utókor.

Nem véletlen, hogy Cézár regénybe illő élete, tettei más alkotót is megihletett.

Sárközi György 1930-ban írott Mint oldott kéve című műve (s az 1970-es években e műből született filmsorozat) az irodalomtörténészek által nem teljességében elismert, de népszerű módon meséli el a szerelmes pap történetét.

A könyvet a kortársak, és a közönség kedvezően fogadták, noha a kritika fanyalgott kissé. Németh László így ír:

"Ami ebből a regényből hiányzik: az egész; ami kitűnő: a részletek. Reformkor, szabadságharc, emigráció már anyagukkal is külön regényekbe kívánkoznak s az írónak nincs ereje, hogy a három kötetben meggyőző egységet létesítsen. A feladata kétségtelenül nehéz. Az első kötet szerelmi történetkék Bécsben és Trencsénben, egy szeminarista vívódásai, s némi politika; a második kötet a szabadságharc körképe; a harmadik szétzüllő emigráció Párizsa, az aranyásók Ausztráliája, a tüdőbetegek Rivierája. E széthúzó anyagban, mely hozzá több hős jussa, egységet teremteni nem könnyű. Nem könnyű, de mégsem lehetetlen."

A könyv alapján az 1980-as években tévésorozat készült.

 

Kevésbé ismert, de Mednyánszky Cézár, a harcos pap, a minisztérium tábori főlelkészének alakjával más művészeti alkotásokban is találkozunk.

Than Mór aki az 1848-49es szabadságharcban Görgey mellett lett hadifestő, kilenc képén örökítette meg a szabadságharc nagy csatáit, köztük a kápolnai csata legfontosabb eseményét, a Tarna-patak hídjánál lefolyt küzdelmet.

E kép fő alakja a papi reverendában az osztrákok ellen a katonák vezető Mednyánszky Cézár. Jobb kezében keresztet tart, nyakában karmazsinpiros papi sál. Ismereteim szerint ez a kép az egyetlen, mely a kápolnai csatáról készült az évtizedek során.

De a kép illetve motívumának története nem ér véget itt.

1999-ban a Heves megyei Kápolna település emléket kívánt állítani a csata 150. évfordulójára.

Az emlékművet Sebestyén Sándor, azóta elhunyt kiváló szobrász- és éremművészünk alkotta. A kőből újraépített kis híd előtt álló alak papi ruhában, jobb kezében kereszttel látható: a művész Than Mór festménye alapján, természetesen a szobrok állításának szempontjait figyelembe véve ábrázolta Mednyánszky Cézárt, emléket állítva így a hős papnak.

Kápolnán található egy másik, az 1849-es szabadságharcot felidéző emlékmű is. A település keleti végén található öntöttvas obeliszket nem más, mint Mednyánszky Sándor, a komáromi védősereg egykori alezredese kezdeményezésére és hathatós közreműködésével 1869. december 19-én avatták fel az akkori főút mentén. Ez volt a szabadságharcnak emléket állító első emlékmű az országban a kiegyezést követően.